1.     

   Montgomery jelenti az új élet reményét. Itt senki sem ismer, senki sem súghat össze a hátam mögött, hogy azt mondja „Nézd, ott megy Fausztina Lewis… a szerencsés!”. Annistonban mindenki ismert, még az is, aki nem látott soha életében. De itt minden más lesz. Új életet kell kezdenem Montgomeryben és magam mögött kell hagynom a múltamat. A történelem nem ismételheti meg önmagát. Meg kell mutatnom, hogy más vagyok. Nem szabad bíznom senkiben sem, nem derülhet ki a múltam.

     A helyi iskola nagyon jó lehetőség arra, hogy könnyedén elvegyüljek az új városban. A kollégium talán még ennél is jobb. A szobatársaim egy új baráti kör kialakulásában is nagy segítségemre lehetnek. Az eszemmel sosem volt baj, annál inkább a viselkedésemmel. Azt hinné egy kívülálló, hogy egy szende kislány vagyok, és meghúzom magam, aztán, mint egy stréber, tanulok éjjel-nappal. Ez, viszont koránt sem így van.

     Az iskola előtt azon töprengtem, hogy vajon sikerülni fog-e? Aztán arra jutottam, ha ügyesen játszom a lapjaimat, nem lehet probléma, ez olyan, mint a kártya, ha ügyesen játszol, akkor nyersz, ha csaltál, azt sem veszik észre. Jelen esetben, viszont nincs szükségem arra, hogy csaljak, csak eltitkolom a való énemet. Az újrakezdés és a feledés nem bűn.

     Egy elég kényelmetlen székben ültem, és vártam, hogy a helyi dékán behívjon és elmondja sikerült-e a felvételi a Wesly főiskolába. Egy kissé telt alakú hölgy, beesett fáradt szemmel, a kezében aktákkal lépett ki az ajtón, majd lassan fürkészte a folyosót, mintha keresne valamit, vagy valakit. Majd elhangzott a nevem.

-          Faustina Lewis?! – Kérdezi kissé morgós hangon, majd megakadt a szeme rajtam és biccentett az ajtó felé. – Mrs. Rose Anderson Igazgató Nő várja önt.

Egy mosollyal megköszöntem szolgálatát, de nem mintha örült volna neki. Ki tudja, lehet, rossz napja van, vagy szerelmi bánata. Lassan lépkedtem az ajtó felé, majd benyitottam és egy mosolygós, láthatóan festett szőke hajú, kimondottan csinos nőt láttam magam előtt. Már a megjelenése is nagyobb önbizalmat adott, és egyre jobban kedveltem ezt az iskolát.

-          Kérem, foglaljon helyet Faustina. – Mondta ugyan azzal az elragadó mosolyával, amivel fogadott a megjelenésemkor.

-          Köszönöm, de hívjon Tinának. – Viszonoztam kedves mosolyát, majd gyorsan áttértünk a jelentkezési lapomra.

-          Rendben, nos, Tina, amint látom Ön, félárva, így ennek köszönhetően, és kiváló eredményeinek hatására ön részleges ösztöndíjban részesül. – Fürkészte tovább a jelentkezési ívet. – Nem találtunk semmilyen kivetnivalót abban, hogy Ön a Wesly főiskola tanulója legyen, és ezzel igénybe vehesse a kollégium szolgáltatásait is. De, ha jól tudom önt az édesapja sem kísérte el, és szokatlan, hogy az otthonától ilyen távoli iskolát választott. Esetleg, megosztaná velem ennek az okát?

Melegség öntötte el az egész testemet. Az arcom érezhetően vörösödött, a vérnyomásom megugrotta a határokat, a szívem hevesen kalimpált a mellkasomban. Tudtam, hogy bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen lesz ez a téma, de hogy ilyen hamar szóba kerül, és pont ebben a helyzetben, nem gondoltam volna. Megpróbáltam, nem túlészrevehetően egy nagyobb lélegzetet venni, közben leplezni zavartságomat, majd belevágtam a közepébe.

-          Tudja, ez elég nehéz számomra. Az édesapám teljesen megváltozott, édesanyám halála óta, elég nehezen éli meg a nélküle töltött napokat, még mostanában is, és nem szereti otthagyni a lakást, hiszen az anyámra emlékezteti minden, amit ott lát. Kizárólag létfontosságú esetekben megy el otthonról, és úgy gondoltam, hogy megoldom egyedül a beiratkozást, nem akartam, hogy emiatt kényelmetlenül érezze magát. De, ez az iskola úgy érzem nekem való.– Még magam sem hittem el az előbb kimondott szavaimat, és hogy ebbe belekevertem édesanyámat is. Erőltettem egy lágy mosolyt az arcomra, majd az igazgatónő együtt érzően pillantott rám, elmagyarázta az iskola legfontosabb szabályait, és még valamit motyogott, de olyan zavart állapotban éreztem magam a múltamra gondolva, hogy képtelen voltam odafigyelni a szavaira. Már csak arra eszméltem fel, hogy elköszön tőlem én pedig lágy mosollyal viszonozva kiléptem az igazgatói irodából és gyors léptekkel haladtam a folyosón.

     Egy női alakot pillantottam meg a folyosói ajtók egyikén. Gyorsan beviharzottam a női mosdóba majd a kagylóra támaszkodtam és megmostam az arcomat. Felnéztem a tükörbe és kócos hajam, elkenődött szempillaspirálom láttán elfintorodtam, majd kirohantam a mosdóból, kezemben egy kis tükörrel és a szemem alatti kisebb-nagyobb elkenődéseket törölgettem, amikor nekimentem valaminek és hátra estem. Összeszorítottam a fogam és vártam a hirtelen becsapódást, de egy erős kar megtartott, majd lassan kinyitottam a szemem. Láttam, hogy egy nyitott szekrényajtónak mentem neki. Gyorsan visszanyertem eredeti állapotomat és megigazítottam a ruhámat, és megmentőmre pillantottam.

     Egy erős fizimiskájú, zselézett barna hajú férfi állt velem szemben. A szeme gesztenye barnán csillogott, a szája huncut félmosolyra húzódott. Fekete bőrdzsekit viselt, alatta fehér V nyakú pólót és egyszerű, koptatott farmert. Miután szememmel végigpásztáztam testét, máris gondoltam, hogy ő sem lehet más, mint a többi srác, mind egyet akar. Szexet. Ez a srác is biztos minden második nőt megdönt, majd otthagyja. Semmi komolyságot, vagy felelősséget nem visz a kapcsolataiba. Gondolom, az iskola menő sráca, akinek minden tisztelet megadnak, és percenként mosolyognak oda neki a csajok. Nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Volt már dolgom hasonló sráccal, és az, hogy eljátszadozzon még csak a gondolattal is, hogy esetleg Mi, máris hányingerem lett. Nem tagadom, nagyon helyes srác volt, de nem szerettem, ha kihasználnak.

-          Köszönöm – Vetettem oda a megszokott erőltetett mosolyt, majd megfordultam és folytattam eddigi irányomat közben újra felnyitottam a kis tükrömet és tovább igazgattam, a sminkemet. Léptem 10-15 lépést aztán újra nekiütköztem valaminek, de ezúttal viszonylag puhábbnak és nem estem hanyatt. Sejtettem mi állta az utamat, ezért morgósan, ellenszenvesen csaptam össze a tükröt és felnéztem.

-          Most viccelsz? Most estem majdnem hanyatt, úgy fogtál meg, amit nagyon is köszönök, de ezért cserébe, most újra fellöknél? – Valóban bosszantott a viselkedése. Tudtam, hogy mit akar, de nem akartam részt venni ebben a játékban.

-          Na, ne morogj már. Ráncos lesz a szép kis homlokod. – Kuncogott elégedetten. Észrevette, hogy dühít a viselkedése, ezért még jobban rám kapott. Nyilván nem szokott hozzá, hogy van olyan nő, aki ellen tud állni neki.

     Erőltettem egy gúnyos mosolyt, majd megkerültem, de kis ívben így a vállam a karjának csapódott. Mit sem törődve enyhén sajgó vállammal haladtam tovább közben halottam, az ujjongását és hogy valamilyen becenevet is adott nekem, de nem igazán értettem és nem is akartam megtudni.

     A Wesly kollégiuma kívülről egészen tetszetős volt. Ám, belülről nem különbözött a többitől. Ugyan olyan barnás-sárgás színekben pompázott, az illat  megszokott „ember” szag volt, ahol nem sokat szellőztetnek. Végre megtaláltam a 2.-on a 215-ös szobát, majd a benyitottam sötétbarna ajtón. A látvány igazán meglepett. A fal fehér volt az ablak jobb oldalán volt egy ágy a bal oldalán egy íróasztal. Az íróasztal végén egy másik ágy és azzal szemben a másik asztal. Fura megoldásnak gondoltam, de legalább nem tudjuk majd egymás zavarni a szobatársammal. Apropó szobatárs. Az év már elkezdődött 2 hete, még sem láttam nyomát, annak, hogy bárki is járt volna ebben a szobában az elmúlt  hetekben.

-          Nagyszerű, szóval egyedül leszek. – fújtam ki a levegőt és ledobtam a táskámat. Nem sok cuccot hoztam magammal, hiszen nem voltam biztos benne, hogy maradhatok. Nincs mit tenni, vásárolni kell. De nem most, még rendbe kell raknom a szobát, hogy kissé otthonosabb legyen és minden egyéb cuccommal berendezkedni.

     Másnap az iskola előtt nézve azt a sok idegen embert, kissé megrémültem, de tudtam, hogy tudok magamra vigyázni, minden rendben lesz. Remélem. Gyorsan majd kissé lassabban szedtem a lépcsőfokokat, majd beléptem a Wesly hatalmas ajtaján.

     Átcsörtettem a már felavatott folyosón, és betértem  az egyik előadó terembe. Tekintetem egyből megakadt a tegnapi srácon. A szememet forgatva próbáltam a tőle legmesszebb lévő helyet megtalálni, de elég sokan voltak a teremben. Ő a terem hátuljában ült körülötte néhány csaj és egy haverja az egyik pont rajta akaszkodott, de amikor a tekintetünk találkozott ellökte magától a lányokat és kissé megemelkedett teste, majd mellkason vágta a barátját és felém biccentett. Nem tagadom nagyon is tetszett ez a jelent, de nem szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Gyorsan elkaptam a tekintetemet és tovább pásztáztam a sorokat. Egy barna hajú lányt pillantottam meg, aki éppen a telefonját nyomogatta, gondoltam unja magát, és jobb hely nem kínálkozott, ezért behuppantam mellé az első sorokba.

-          Szia, Fausztina Lewis vagyok, remélem nem zavarok, de láttam, hogy egyedül vagy és úgy gondoltam.. – A lány mosolyogva szakított félbe.

-          Hello! – Lelkesedett fel. – Egyáltalán nem zavarsz, úgy látom új lány vagy. Na, hogy tetszik az iskola... – Mondogatott még valamit, de szóhoz sem tudtam jutni. Igazi kis cserfes lány volt.  – Óh, ne haragudj, kissé elvetettem a sulykot. A nevem Amber. Amber Hauser. Örülök, hogy megismerhettelek. – Nyújtotta felém a kezét, üdvözlés képen. Nem tudtam mit tenni, mosolyogva fogadtam el, éreztem, hogy ez a lány még sokat fog szerepelni az életemben, és talán a múltamat is elfedi majd az ő jelenléte.

     Az óra gyorsan telt el, Mr. Santiago nagyon jól magyarázta a biológiát. Amikor kicsengettek összekaptam a cuccaimmal és kiviharzottam a teremből. Amint jobbra akartam menni nekiütköztem valami puhának. Felnéztem és nem hittem a szememnek, már megint Ő. Miért, kell folyton ezt csinálnia? De, a szeme Istenem, és a mosolya elképesztő volt, de nem, nem engedhettem, hogy olyan legyek, mint a többi lány vagy a történetem újra megismételhesse önmagát.

-          Muszáj mindig ezt csinálnod? A frászt hozod rám. – Ütöttem enyhén mellkason, de őt, egy cseppet sem zavarta jót mulatott rajta.

-          Na, Vadmacska. Talán félsz tőlem? Netán rossz a lelkiismereted, hogy mindig megijedsz? – Ismét előállt az ellenállhatatlan mosolyával, de ezúttal beletrafált. Már nem találtam olyan viccesnek és ezt ő is észrevette. Mosolyát hirtelen komoly arckifejezés váltotta fel,  és mielőtt megkerültem volna a szokásos módon elkapta a karomat  és a szemembe nézett. – Megbántottalak valamivel?

-          Nézd, nem bántottál meg semmivel sem, de nem ismerlek. Viszont az ilyen stílusú srácokat, mint te, nagyon is jól ismerem. Volt már velük dolgom, és köszönöm nem kérek belőle. Nem hagyom, hogy lefektess, csak mert szépen nézel rám.

-          Had vigyelek el vacsorázni. – Tekintete komolynak tűnt és tiszta szándékúnak.

-          Me.. Megőrültél? – Dadogtam és kirántottam a szorításából a karomat. – Sosem fogok elmenni veled vacsorázni. Még a nevedet sem tudom. – Ráztam meg a fejem és sűrűn pislogtam.

-          A nevem Trenton Hauser. – Hírtelen torpantam meg, és visszaléptem pár lépést, hogy a szemébe nézhessek.

-          Hauser? – Vontam össze szemöldökömet. Nem lehet, hogy egy lehetséges első barátnő  az „Új élet” kapujában rokoni kapcsolatban legyen egy ilyen sráccal. – Mondd, hogy nem vagytok rokonok Amber Hauserrel. – Imádkoztam, hogy ne legyen igazam. De hangos kacagása máris elárulta, hogy sajnos ezt jól megszívtam.

-          A húgom. Ezek szerint jól láttam, hogy mellé ültél az előadáson. Ez elképesztő, a Vadmacska és Amber. – Szórakozott arckifejezése még mindig nem csillapodott.

     Elhúzódtam, majd úgy döntöttem a következő órát helyettesítő tanár tartja meg, így nem megyek be, inkább visszamegyek a kollégiumba.

     Nem volt kedvem sem buszhoz, sem semmi máshoz, így gyalog vágtam neki az 5 mérföldes útnak a Wesly kollégium felé. Körülbelül 1 mérföld megtétele után egy dudaszóra lettem figyelmes, majd kerék csikorgásra. Amikor oldalra pillantottam azt gondoltam ez a vég ez nem lehet valóságos. Egy fekete Honda motor állt mellettem, rajta a bőrdzsekis sráccal, Trenttel. Az ajkam akaratlanul is mosolyra húzódott a kitartása miatt, és az övé is ekképpen tett.

-          Gyere, pattanj fel, elviszlek.

-          Ha azt hiszed, hogy felülök mögéd, akkor nagyon is tévedsz.

-          Nézd, nem tudom mit tettem feléd, de eddig azt hiszem csak jót. Most pedig szeretnélek elvinni abba az átkozott kollégiumba, vagy ahová éppen tartasz. De, ha a motoron félsz, akkor mondd azt és sétálok veled, de tudnod kell, hogy mellettem biztonságban vagy.

     Mosolyogtam majd biccentettem a fejemmel, hogy sétálni akarok. Ő sem tett másképpen. Velem együtt sétált, szótlanul az oldalamon. Nagyon furcsálltam, hogy most nem taglózott a kérdéseivel, de úgy gondoltam, talán nem is baj. Amint az ajtóhoz értünk szembe fordultam vele.

-          Köszönöm, hogy haza kísértél. – Épp nyitni akartam az ajtót, amikor az ajkamba haraptam és még visszapillantottam rá. – Csak hogy tudd, nem bántottál meg, és nem azért nem ültem fel mögéd, mert féltem. – Mielőtt bementem volna még odavetett egy kérdést.

-          Talán behívhatnál, és elmondhatnád, hogy akkor miért.

-          Viszlát Trent. – Mosolyodtam el és bementem a szobámba, de a gondolataim végig róla áradoztak, amiért mélységesen utáltam magamat. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés